Apokalipszis: Első fejezet

Ha ezer évig élnék, sem felejteném el az utolsó estét, amelyen utoljára láttam az éjszakai égbolton tündöklő csillagokat. Máig a szemem előtt vannak; aprók, mégis elképesztően fényesek. Azt gondoltam, jobban már nem is imádhatom őket - de rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem. Mióta már csak álmomban pillanthatok rá fakó hasonmásukra, elképesztően felértékelődtek a velük kapcsolatos emlékeim. Csillagok, forró csokoládé, a sülő karamellás popcorn mámorító illata...
Néha azt kívánom, bárcsak meghaltam volna  a robbanásban.

***

Az az átkozott ház úgy ki volt világítva, mint egy gigantikus égőgömb, Karácsony idején. Fényárban úszott a terasz, a zöld pázsit - és még azok a nyomi, piros sapkás, pufók arcú kerti törpék is szivárványszínben villogtak a lépteim nyomán. El sem tudtam képzelni, mennyibe kerülhet ez a puccparádé, hiszen én jó, ha két villanyt égettem éjszakánként - abból egy pedig a televízió volt. Azonban Rebeccának volt mit a tejbe aprítania - hogy honnan, arról fogalmam sem volt -, és ezt nem szégyellte folyamatosan az ismerősei orra alá dörgölni.


A szemem már égetett, mire elértem a hófehér, virág és inda mintákkal faragott bejárati ajtóig. Nem fáradtam a csengővel; már hónapok óta úgy jártam ki s be a házba, mintha a sajátom is lenne. Valamelyest így is volt, Beccát pedig vajmi keveset érdekelte a dolog, így hát most is nyugodt szívvel léptem be a csillogó előszobába. A csend azonnal feltűnt. Rozsdabarna hajú barátnőm általában mindig valami mainstream pop slágert üvöltetett, hogy ne kelljen szembesülnie az este - állítása szerint - idegesítően rémisztő, halk neszeivel. Ebből is látszik, hogy mi ketten mennyire különböztünk; míg ő rettegett tőle, számomra az éjszaka jelentette a megnyugvást, azt a pár órát, amelyben nem kellett szembesülnöm a nappali élet kegyetlen igazságaival. A csillagok és a Hold alatt úgy éreztem, mintha az igazi valómra találtam volna. Ám ezt Rebecca sosem tudta megérteni, s ugyanúgy kigúnyolta az érzéseimet, mint én az ő félelmeit. Szemet szemért, vagy mi.
Most azonban nem hallottam Shawn Mendes nyálasan csöpögős szerelmes számait, vagy épp Rihannát - de még Lady Gagát sem. Csupán csak halk, sietős lépéseket, ahogy egyre közelebb és közelebb érnek - míg nem a folyosó végén, az egyik ajtóban feltűnt egy enyhén telt, női alak. Rebecca úgy nézett rám, mintha kísértetett látott volna. Általában egyenes haja most kócos lófarokban pihent a vállán, arca tiszta, sminkmentes, ennek köszönhetően pedig vörös és puffadt szemei jelzőlámpaként voltak jelen az arcán. Az egy héttel ezelőtt manikűröztetett körmös ujjai  - ennivalón bájos, francia manikűr -, remegve szorultak egy üveg Jack Daniel's nyakára. Becca gyakran volt hisztis, talán gyakrabban is, mint azt egy elkényeztetett, apuci kicsi lányától elvárná az ember, azonban ennyire kibukva még sosem láttam másfél éves ismeretségünk alatt - tanácstalanságomban csak álltam a nyitott bejárati ajtóban, hallgatva a kintről beszűrődő kutyaugatást, és dermedten figyeltem, ahogy a lány hatalmas léptekkel megindul felém. Egy pillanatra feldühödött démonnak tűnt, ahogy véreres szemekkel, eltorzult arccal és az üveggel felém csapva egy méterre lefékezett előttem.
- Te meg mi a fenét keresel itt?!
Nyeltem egyet, a bennem virágzó nyugtalanság azonban így sem szűnt meg. Valami nem volt rendben. Valami kicseszettül nem volt rendben. Egy mélyen szunnyadó ösztönöm azonban azt súgta, hogy ne kérdezzek rá a dologra, és tegyek úgy, mintha fel sem tűnt volna Rebecca furcsa viselkedése. Igazából szívem szerint jól megragadtam volna a lányt, hogy kirázzam belőle, mi a fészkes fenétől borult ki ennyire, azonban uralkodtam magamon, és hallgattam a lelkemben susogó hangra - nem egyszer mentett már meg. Egy mosoly haldokló változatát varázsoltam arcomra, és felemeltem az egészen addig kezemben himbálózó bevásárlózacsit. Az üveges ciderek összekoccantak, ahogy a szatyor megbillent, Becca hitetlenkedő tekintetében pedig felismerés csillant. Elhátrált tőlem, miközben megköszörülte a torkát. Majd még egyszer. Nyugtatni próbálta magát, ám jól láttam, hogy a kezei még mindig vadul remegnek - sokkalta erősebben, mint az elsőre gondoltam. Isteni csoda, hogy nem ejtette még le az ujjai közt szorongatott üveget.
- Becca, esetleg...?
- Jól vagyok! - a hangja fülsértően magasan csattant a ház síri csendjébe, visszaverődött a díszített falakról, majd a semmibe veszett. Befogtam a számat. - Jól vagyok - ismételte meg, majd egy elkeseredett sóhajjal a hajába túrt, rám pillantott, a mögöttem lévő ajtóra, majd pedig a ház belseje felé. Végül megcsóválta a fejét, s hátat fordítva nekem a nappali irányába indult, miközben a válla felett még odavetette nekem:
- Menj, csináld meg a nasikat! Addig én keresek valami jó filmet.
Egészen addig bámultam meggörnyedt tartását, míg be nem fordult az egyik ajtón. Azután a konyhába vezetett az utam, azonban bármennyire is igyekeztem, nem tudtam kiverni a fejemből barátnőm furcsa viselkedését és a bensőmben növekvő, egyre sürgetőbb és figyelmeztetőbb érzést. A popcorn megfelelő gépbe adagolása sem kötötte le eléggé a gondolataimat, hogy megtudjak szabadulni a fejembe tóduló démonoktól, így úgy döntöttem, ha tetszik Beccának, ha nem, bekapcsolom a konyhai Hi-Fi rendszert. Az aranyszínű laptop a szokásos helyén volt - a pult végében, mellette pedig két közepes méretű hangfal, amelyek voltak annyira erősek, hogy a második szint legtávolabbi szobájában is tisztán lehessen hallani a hangokat.
- Na, lássuk csak...
Egy alig hallható nyögéssel megtámaszkodtam a gép mellé, majd megmozgattam a beépített egeret. A képernyő szinte azonnal felvillant. Rebeccának nem volt szokása standard módon kikapcsolni a laptopjait - egyiket sem, a három közül. Ezzel nem egyszer könnyítette már meg az enyves kezű emberkék dolgát, ám abból a néhány esetből is csak egynek lett igazán durva végkimenetele. Nem mintha a lányt annyira meghatották volna a pucér képek, amiket felpakoltak róla Instagramra... Engem mindenesetre azóta is rémálmok kísértettek.
Gyors mozdulatokkal bepötyögtem a PIN-kódot, arra számítva, hogy a zenelejátszó, egy film, vagy a YouTube fog feltűnni - esetleg a PornHub. Ezek helyett azonban Becca levelezőrendszere fogadott, kuszán és rendezetlenül, amit szinte már el is vártam tőle. Nem pazaroltam rá egy pillantásnál többet; elég volt azt látnom, hogy szinte csak a különböző piperecuccokról és márkákról szóló üzeneteit nyitotta meg. Bezzeg az egyeteme könyvtárától érkező értesítés olvasatlanul árválkodott a sok spam között. Jellemző. Már épp azon voltam, hogy kijelentkezzem - hiszen a lány "személyes dolgai" majdnem olyan érdekesek voltak, mint egy hangya szexuális élete -, amikor a tekintetem megakadt egy levélen, amelynek mind a tárgya, mind pedig a jelölése érdekes és furcsa volt. Na, meg roppant mód nyugtalanító. A vörös háromszögben villogó felkiáltójel egy már elolvasott mail mellett volt, amely... Rebecca apjától jött. A férfiról annyit tudtam, hogy katona. Hogy milyen rangban dolgozik, arról fogalmam sem volt, lévén, hogy barátnőm nem sokat fecsegett a családi hátteréről - egyéb másról viszont éppen eleget ahhoz, hogy ne egyszer forduljon meg a fejemben a füldugó gondolata. És én sem találkoztam még ezzel a titokzatos személlyel. Elítélendő hát, hogy olyan kíváncsi lettem, mi annyira sürgős, ami miatt ilyen nyugtalanítóan jelölt üzenetet kell küldenie egy szem lányának...?
Hátrapillantottam. A folyosóról nem szűrődött be semmilyen motoszkálás, így biztos lehettem benne, hogy Becca még mindig a nappaliban foglalatoskodik. Sunyi vigyor terült szét az arcomon, az ujjaim pedig pillanatok alatt irányították a helyes irányba az egeret.
A mosolyom viszont egyből lefagyott, amint megpillantottam a levél tömör, de annál velősebb tartalmát.

Atombomba. Elkerülhetetlen pusztítás. Halál. Menekülj. Autó. Magánrepülőgép. Menedék.

Úgy éreztem, a szoba megfordul körülöttem. Döbbenten meredtem a képernyőre, nem mintha el tudtam volna olvasni az egyhangú, fekete betűket; összefolytak a szemeim előtt, ahogy a sokk és a hirtelen támadt kétségbeesés átvette az uralmat a testem és az elmém felett. Gyenge, remegő ujjaim a pult márványába martak, hiába; kapaszkodó híján lecsúsztak róla, a kezem pedig olyan élettelenül hullt a törzsem mellé, mint amilyennek éreztem magamat. Minden a helyére kattant. Rebecca idegessége, zavara, remegő kezei. És én még azt hittem, valami ostoba, csitris indok miatt bukott úgy ki! Egy bomlott kacagás tört fel az ajkaim közül, de annyi eszem még maradt, hogy azonnal magamba is fojtsam a kikívánkozó pánikot. Ép és racionális gondolatok kellettek - az, hogy elveszítem a józan eszem, nem segít semmit. És még az is lehetséges, hogy valami hoax az egész, valaki megviccelte a barátnőmet, most pedig röhög otthon a markában, mert Rebecca benyelte az egészet. Mély levegőt vettem, és ismét a géphez hajoltam, újfent átfutva a levél minden részletén, viszont immár sokkal tüzetesebben.
Túl komolynak, túl összetettnek tűnt ahhoz, hogy átverés legyen. A cím pedig, amelyről érkezett - alig néhány órával azelőtt, hogy betoppantam volna ide -, titkosítva volt. Minden arra mutatott, hogy az e-amil minden egyes, átkozott szava rohadtul igaz. A végső bizonyosságot azonban az a link adta meg, amely a sorok közé volt biggyesztve; rákattintva egy egyszerű, szürke hátterű oldalra jutottam, amelyen folyton váltakozó térképek, diagramok és statisztikák voltak, számokkal, országokkal és százalékokkal feltüntetve. Nem csak az amerikai kontinensről, hanem a világ minden tájáról. Oroszország, Franciaország, Japán, Kína... Rám tört a hányinger.
Minden félelmem és a pánik ellenére viszont felötlött bennem a gondolat, hogy ha ez engem ilyen mód kiakasztott, akkor a másik szobában foglalatoskodó, gyenge lelkű lány hogyan nem roppant össze teljesen ekkora súly alatt. A válasz persze nevetségesen világos volt, azonban kusza gondolataim tengerének hála szükségem volt pár pillanatra ahhoz, hogy az információ - amelyet nekem egyáltalán nem kellett volna megtudnom -, leülepedjen bennem. Holnap reggelre az apja egy kocsit rendeltetett neki - csak neki, és senki másnak -, amely elviszi innen, messzire, egy helyre, amely... Amely nem fog elpusztulni a bombázásban. Újfent epét éreztem a torkomban, és csupán csak egy hajszál választott el attól, hogy a gyomrom tartalmát ne ürítsem a vajszínű padlózatra.
Az a ribanc nem szólt volna nekem!
A kétségbeesés mellett egy újfajta érzés kezdett kibontakozni bennem. Élni akarás és elemi szintű harag - mintha a lelkemben lakozó hang, amely mindig susogva intett óva a komolyabb problémáktól, alakot öltött volna, s forrongva követelne elégtételt. Mert habár Rebecca egyelőre nem követett el ellenem semmit, a szitu egész világos volt; majd' két éves barátságunkat a kukába hajítva, nyugodtan hátrahagyott volna, hogy szénné égjek a bomba okozta tűzben. Elég dokumentumfilmet láttam életemben ahhoz, hogy tudjam, mit okoz az atomtámadás, mit a tűzhalál; egyik kegyetlenebb volt a másiknál. Nem mintha az az agyatlan szajha belegondolta volna abba, hogy rajta kívül mindenkit a kínok kínja által ér a végzet - köztük engem is.
És egy ilyen egysejtű agyi szintjén tobzódó személy találjon menedékre a világvége után?
Majd ha a Sátán személyesen hívat az irodájába egy állásinterjúra!
Gondolkodás nélkül nyúltam bele az egyik fiókba, és amint ujjaim között éreztem a kés hűvös, sima pengéjének tapintását, elmosolyodtam. Majdhogynem... Egy másik embernek éreztem magam. Ugyanaz a szabadságérzet szállt meg, mint azokon a csillagos estéken, amelyeken általában kimászom a bérház tetejére és zavartalanul elterülve bámulom az éjsötét égboltot. Ennek talán meg kellett volna ijesztenie - hiszen fenn állt az esélye annak, hogy talán skizofrén vagyok -, ám ehelyett úgy éreztem, hogy végre tényleg én vagyok én, és nem egy bábú, amit az alkotója a saját szájízére alkotott meg, nem törődve azzal, hogy az alkotás mit szeretne. Felemelő érzés volt.
Hangtalanul mentem keresztül a folyosón. Rebecca még mindig a nappaliban tartózkodott, ám a várttal ellentétben a kanapén ült, vállai beesve, arcát két tenyerébe temette, az előtte álló dohányzóasztalon pedig immáron csak az üres Jack Daniel's-es üveg árválkodott. Tényleg egészen jól bírta a Harmadik Világháború kitörésének hírét - bár akinek elsőosztályú jegye van a túlélésre, annak még ennyire sem kéne összetörnie. Beljebb léptem a szobába. A gyűlölet minden egyes lépéssel magasabbra csapott bennem, az idegeim pedig pattanásig feszültek; de nem a hamarosan elkövetett gyilkosság gondolatától. Nem, az teljesen hidegen hagyott, ha mondhatok ilyet. Becca egércincogáshoz hasonlítható szipogása volt az, amely olyannyira zavart. Nyávogós, picsogós, gyenge, hisztérikus, emberi szemét. És komolyan az ilyenek élik majd túl nagy többségben, csak mert befolyásos családba szülték őket?
Ezt egészen egyszerűen nem hagyhattam.
Pontosan a kanapé mögött álltam meg. A cipőm orra beleütközött a puha anyagba, halk puffanást csalva ki az ülőalkalmatosságból, a csendes szobában azonban ez is elég volt ahhoz, hogy a rajta ülő lány ijedten kapja fel a fejét. Véreres szemei csodálkozva tapadtak rám, mintha nem tudna napirendre térni afölött, hogy mit keresek ott - esetleg mit keresek még mindig ott. Arca már teljes egészében vörös volt, mint akit fejjel lefelé lógattak, hogy elég vért szállítsanak az üres fejébe, hátha azzal érnek nála valamit.
- Vallie...? - szánalmas próbálkozást tett arra, hogy a hangja ne remegjen. A mosolya pedig még annál is szánalmasabb volt. Ujjaim megfeszültek a kés nyelén, amely még mindig a háttámla takarásában volt. - Kész van már a popcorn?
Bólintottam.
És egy kedves mosolyt küldtem felé.
Rebecca ettől bátrabbnak tűnt.
- Pár pillanat és készen van. A forrócsoki is, sok tejszínhabbal, ahogy annyira szeretjük, Beccy.
- Remek... remek - bólogatott, mint egy ostoba kiskutya, majd lassan visszafordult, s tekintetét a televízió alatti polcon felsorakozó filmgyűjtemény felé fordította. Felrémlett bennem egy emlék, alig egy hónappal ezelőttről, amikor igencsak ittas állapotban fetrengtünk az említett polc előtt és azt tárgyaltuk, hogy vajon Khal Drogo vagy Rhagnar, a viking a vadabb férfi az ágyban. Rebecca váltig állította, hogy Rhagnar, amin csak vihogtam, mint egy idétlen csitri, és vagy ezerszer elismételtem, hogy mekkora egy agyatlan liba, hiszen Drogo egy igazi vadember, egy harcos. Lehetetlen, hogy Rhagnar erőszakosabb legyen nála.  - Még nem tudtam választani, esetleg valami ötlet vagy kérés...
Nem vártam meg, míg befejezi a mondatot. Gyorsan szúrtam, a nyaka oldalába, s döbbenten érzékeltem a gyenge húst, ahogy engedelmesen átszakad s utat enged a fegyverré vált konyhai evőeszköznek. Eredetileg a tarkójába akartam, s oda is irányítottam a kezemet, ám egy furcsa, különös késztetés hatására egy másodperccel a - talán -, végzetes hiba előtt irányt változtattam. Rebeccának reagálni sem maradt ideje; egy gusztustalan, halk hörgéssel kapta mindkét kezét a nyakához, és rettegéssel telt szemeivel pillantott rám. Alig tudta már egy helyben tartani magát, a teste fokozatosan ernyedt el, ahogy az erő és a lélek lassanként távozott el belőle. Érzékeltem a döbbenetetét, a csalódottságát és a halálfélelmét - az utóbbi volt az, ami miatt a mosoly az arcomon, ha ez lehetséges, még nagyobb lett. Álszent szajha. Kezeimmel kényelmesen megtámaszkodtam a kanapé háttámláján, kissé lejjebb hajolva, hogy a hörgése mellett halhassa az én hangomat is, mielőtt végleg megpusztul.
- A fenn maradó emberiségre nézve mázli, amiért vagy annyira ostoba, hogy ne lépj ki a privát fiókodból. Főleg, ha egy élet-halál kérdésben létfontosságú mailt kapsz apucitól... Rád nézve viszont pech, Becca - ciccegve megcsóváltam a fejem, és egy őszintén megnyugtatónak szánt mosollyal simítottam végig kócos haján, közelebb húzva őt magamhoz. A vére már teljesen eláztatta a pólóját, ahogy a kanapét is, amin éppen a haláltusáját vívta. Szemei már csak félig látták ezt a világot, viszont rohadtul reménykedtem benne, hogy még hallja, amit mondok és érzi, amit teszek. Valamiért úgy éreztem, meg kell neki adnom ezt a búcsúztatást, még akkor is, ha abban a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem, s ha kegyetlen módon én vettem el tőle az esélyt a túlélésre. De ha nem ő, akkor én - én pedig egyáltalán nem akartam meghalni. Lágy csókot nyomtam a homlokára, és összeszorítottam a szememet, megakadályozva, hogy az áruló könnycseppek kibuggyanjanak. - Sebaj. Egy másik életben talán okosabb leszel, drágám.
Szemei ekkora akadtak végleg fent.
Továbbra is csukott szemekkel engedtem el a fejét. A teste tompa puffanással terült el a kis asztalon, leverve a Jack Daniel's üres üvegét, szilánkokkal terítve tele a puha szőnyeget.

***

Aznap éjjel egyedül ültem Rebeccáék hátsó kertjében, lágyan ringatva magam a nyugágyon. Hűvös volt, a forró csokoládé már elfogyott, a karamellás popcorn illatát pedig elnyelte a mindenség - a csillagok azonban még mindig ott voltak, ahogy halvány mosollyal figyeltem őket, perceken, órákon keresztül, míg nem hajnalodott, én pedig visszatértem a házba.
Órákkal később hazugsággal jutottam be a kiküldött autóba, amely egy magánreptérre szállított.
Rebecca holtteste ott maradt a nappaliban.